Vaikutus

 Úgy két hete, egy fárasztó hétfő délután, fizikailag és szellemileg romokban szálltam be a metróba a Deákon. Éppen azon merengtem, hogy milyen hosszú és fárasztó napot töltöttem el az egyetemen és azon, hogy otthon veszek egy forró fürdőt és relaxálok.

 Éppen mikor már kezdet helyre állni a lelki békém eme gondolatoktól felszállt egy lány. Semmi szokatlan nem volt rajta, azt hiszem ilyen skót kockás kabátot viselt, hosszú haja volt és az arca, igen, bájos. Szokásom szerint, mint minden normális ember én is megnézem milyenek az utastársaim. Nos, a lányzónak megnéztem a bakancsát. Hát mondhatom, az állam leesett és azonnal elöntött a méreg. Az hagyján, hogy nem passzolt a bakancs a ruhájához, de a bakancsába egy nemzeti szinű szalagot fűzött. Engem ez mélységesen felháborított. Manapság miért gondolják azt az emberek, hogy akkor lesznek magyarok, ha feltűnően a nyakukra, karjukra tekergetik a nemzeti színű szalagot? Vagy zászlóba burkolva mentelnek?

 Értem én, hogy egy-egy ünnepségen ennek jelentősége van! Nekünk is kint van az év minden napján a zászló a házunkon, hisz mi is nemzeti érzelműek vagyunk, de azért van különbség a két dolog között! Soha nem tudnám Hazánk szimbólumát a lábamon viselni, hiába akarnám azt jelezni magyar vagyok. A lábamon??? Nekem épp az ellenkezőjét jelentené így, az meg még rémesebb lenne. Úgy vélem Március 15.-én nem véletlen hordják az emberek kokárdáikat a szívük fölé tűzve! Hisz Istenünk és családunk után mit szerethetnénk jobban, mint a Hazánkat? Oly sok mindent megért már ez a kis ország,hogy megérdemli azt, hogy szívünk felett hordjuk a szimbólumát!!!

Másrészt én magyarnak tartom magam, szeretem a Hazám és soha el nem hagynám, hisz ide születtem és ez nem véletlen! De nem kérkedek vele az utcán, nem kötözöm be magam szalaggal, és nem ordibálok az utcán! Én csak imádkozom az országunkért és szeretem, legyünk őszínték nem ez a lényeg? A szeretet és az összetartás, ez a baj ebben az országban, hogy ez hiányzik. Van, aki dafke elfordul tőle és rossz oldalra áll,van az, aki hírdeti, hogy magyar, és csak ordibál és fejjel rohanva a falnak forradalmat szít! És van az a kis maradék ember, aki szívből szereti Magyarországot és boldogsággal tölti el, hogy benne élhet, és minden nap láthatja valami csodáját! Mi lett velünk emberek? Hol van az az igazi magyar hazafiság? Mert szerintem nem az óbégatásban, a bakancsban, a pomber dzsekiben... és nem is azokban, akik a híreket bámulva, manipulálva már önálló gondolatokkal sem rendelkeznek... Változtatni kell, minden értelemben, de ezt normálisan és összefogva kell véghezvinnünk!